Sajnos a blogot nem a kezdetek kezdetétől írjuk, így sokminden visszaemlékezés lesz így az elején. Gondolkodtunk, hogy honnan is kezdjük, talán némi előzménnyel:

Hogy kis is vagyok azt a ki-kicsoda részből megtudhatjátok, ezért ezzel nem is untatok senkit. Rövid előzményként annyi, hogy egy hosszan elnyúló kapcsolatból váltam ki békésen egy olyan lányért, a szerelemért, ami csak egyszer adatik meg legtöbbünknek. A sorsszerűség és a véletlenek sokasága szinte kikövezte előttem az utat, és nekem csak követnem kellett azt. Most itt ülök egy ausztrál ember házában, Sanurban, előbb végeztem több termetes csótánnyal, nemrég vacsoráztam egy warungban némi MSG nélküli mie goreng-et, és az is eszembe jutott, hogy van egy kínai, két japán, egy Angliából jött jamaikai, végül két német csoporttársam, akikkel bahasa indonéziát meg Indonéz kultúrát tanulok Denpasar "belvárosában" az Udayana egyetemen, ahova robogóval járok (inkább pankráció mint közlekedés).... ehhez képet informatikus vagyok Pesten... vagy voltam, leszek???? Ha valaki fél éve az előző tényekhez hasonló jóslattal hozakodik elő... Nos akkor valószínüleg kinevetem, és cinikus mosollyal hátbavereget, hogy "jól van okos, de már nyugszik". Attól a ponttól kezdve, hogy hangosan is kimondtam Zsuzsinak, "megyek veled Indonéziába", fenekestül felfordult az életem. Sajnos az ösztöndíjról már lecsúsztam, de hála a környezetem támogatásának (lelki), sikerült összehozni a pénzt egy fizetős félévre, ami a repjegy árából, a tandíjból, biztosítból, és a nem elhanyagolható életbemaradáshoz szükséges pénzből áll. Ehhez nem kellett mást tennem, mint feladni évek munkáját, nagyot dobbantani és fejjel előre kiugrani a mókuskerékből. Itt meg kell említenem, hogy a mókuskerék azért egy nagyon kényelmes valami ám! Tehát elindult a gépezet. E-mailok tömege az egyetemre Denpasarba, meg az indonéz nagykövetségre. Itt találkoztam először az Indonéz ügymenettel... hááááát. Szóval első bibi az volt, hogy ki kellett könyörögnöm egy ajánlólevelet az Indonéz nagykövetségről, hogy ugyanmár indokolják meg miért kell nekem feltétlenül kiutaznom és tanulnom, mint a kisangyal. Az eredmény egy olyan papír amin én is meglepődtem! A lényeg, hogy kiderült nekem nemcsak azért fontos kiutaznom mert kultúrális hidat építünk, hanem gazdasági jelentősége is van. Aztán 152 db különböző méretű piros hátterű fénykép legyártása (a fotós srác vicces egy figura volt, jól kinevetett, amikor előadtam neki az igényemet). Fénymásolat mindenről, papírok aláírások. Amikor összeállt a paksaméta, irány a DHL aztán körömrágás. A válasz e-mailon érkezett, a vízumomat meg belenyálazták az új, ropogós útlevelembe. Hát ez is megvan. A vállalkozásunk viszi tovább az öcsém, némi cégbíróság és ügyvédi közbenjárás is kellett. Az ügyfelek tudomásul vették, hogy bediliztem, és jobb ha hagynak. Persze voltak nehéz meccsek is, de azért kedves jóravaló figura vagyok, tehát a diplomáciai érzékem most is segítettí: vagyis kidumáltam magam. Persze az indulás elötti napon is dolgoztam. No azt kihagytam volna! Aztán eljött 2008 augusztus 28. amikor is megszüntettem az állandó lakcímemet. Ez volt a mélypont.

Miért kellett megszüntetni? Mert így nem minősülök belföldi lakosnak, és nem kell a TB-t fizetnem. Höhhh, az senkit nem érdekel, hogy 1 évig tutira nem fog költeni rám az állam egy vasat sem, ha beteg vagyok... deeeee hát kit érdekel. Szóval ott álltam munkahely, lakás, lakcím, autó és TB nélkül, egy bőrönddel, meg sok bizakodással Köbányán, és vártam, hogy öcsi megérkezzen és kivigyen minket Bécsbe, a repülőtérre.