Mint azt kiszámolhattátok a legutóbbi bejegyzés alapján, már lassan két hete lesz, hogy elhagytuk a Fran által fenntartott földi lovas mennyországot, és új helyre költöztünk. Ismét szükségünk volt jópár napra, hétre ahhoz, hogy kipihenjük a változást, belerázódjunk a dolgok új menetébe, s immár egy kis rálátással a helyzetünkre írhassunk nektek újabb tanmesét. Míg az elmúlt majd két hónapunkról kengu-földön csak szuperlativuszokban beszélhettünk, ódákat zengettünk a jó sorunkról, a mostani élményeink eléggé vegyesek, és nem éppen mindig mesébe illőek.

A második helpx-es házigazdánk becses neve Candida Baker, akiről egy kis google-nyomozás után ti is olvashattok. Candy ugyanis író és művész, valamint lovakat tart. Észak New South Walesben (Byron Bay mellett) él vidéken a családjával, ami 17 éves Sam fiából, 9 éves Anna lányából, valamint Robból az ex-férjéből áll, aki szó szerint a szomszéd telken lakik, és ne hagyjuk ki Greget sem, Candy élettársát. Sammal még nem volt szerencsénk találkozni, mert épp valami menő díjugrató házaspár birtokán dolgozik lovászfiúként, de ha túléli az éheztetést ( a hírek szerint nem kap eleget enni), akkor pár nap múlva már hazatér ő is. Anna a két szülő, tehát a két szonszédos telek, meg az iskola között ingázik. Candy pedig leginkább otthon alkot, általában a notebookja mögé görnyedve szoktuk látni, amint éppen ír valamit, vagy photoshop-pal dizájnol. Állítása szerint sok lábon áll, és a vidéki ausztráloknak mind ezt kell tenniük: esetében egy kis írás, egy kis újságba bedolgozás, egy kis lóeladás, de lehetne akár lócitromeladás vagy kápsztatermesztés is, meg ami csak jöhet. A környezetünkről röviden annyit, hogy kb 20 km-re van a legközelebbi nagyváros, közelebb csak pici települések vannak, mi meg kinn élünk a tanyavilágban, ahol farm követ farmot, avagy végeláthatatlan makadémia-fa (őshonos ausztrál isteni mogyórószerűség!) ültetvények terülnek el. Az éghajtlat meglepően enyhébb a D-New South Wales-ihez képest, gyakran lófrálunk ujjatlanban, szóval az itteni tél az valójában olyan, mint az otthoni, enyhe nyár. A tájat pálmafák és banánültetvények is díszítik itt-ott, ami ismét a szubtrópusi éghajlatra emlékeztet. Mióta itt vagyunk, egy-két borúsabb naptól eltekintve egy csepp eső sem esett, ami a helyiek szerint aggasztó is, ugyanis itt esővízet gyűjtenek és isznak az emberek, és nincs vezetékes, korlátlan vízkészlet, csak tartálykocsi. A föld is emlékeztet már arra, amit Ausztrálitól várunk: ronda vörös, és mindent összeken.

A segítség, amit Candy-nek nyújtunk sokban hasonlít ahhoz, amit Frannál csináltunk, csak itt nem 6, hanem 13 ló van. Azaz dupla etetés reggel és este, dupla adag lócitrom, dupla vetkőzés és öltözés. Így ha csak ezeket a lovak körüli teendőket elvégezzük, már majdnem véget is érne a helpx-es 4 órás munkaidőnk. Ezen kívül, mivel Candy tudja, hogy immár NH tapasztalattal is rendelkezünk, és ő is érdekelt a lókiképzés ezen módjában, arra szokott még kérni minket, hogy foglalkozzunk, játsszunk a lovakkal, lovagoljuk őket.

A lovakról dióhéjban: 1) Sally, a shetland póni, akit Ottó csak a „csajozós" lovának hív. Mint a képek is bizonyítják, Sally még Ottót is röhögve elbírja a hátán, bár nem nagyon szereti, ha ráül. Ha a rémesen gyors és apró ügetése illetve vágtája nem zökkenti ki Ottót az egyensúlyából, akkor egy kis bakolással is bepróbálkozik. Amúgy egy hihetetlen szívós és mókás kis jószág ez a Sally, akiről leginkább valami gnóm kis törpe jut az eszünkbe. Ő az egyetlen ló, akinek az öltöztetéséhez le kell térdelnünk....

2) Millie, aki Sally legelőtársa, immár nagyobb méretű póni. 3) Johnny a gyönyörű arab, és 4) Cardy a hatalmas ugróló, mindkettő Sam versenylova...5) Beau, Candy 25 éves, öreg saját lova. Őt és Johnny-t, az arabot használhatom terepen. 6) Bonnie, a szegény póni, akit Cardy egy támadással lesántított. Valószínűleg elszakadhattak valami izmai a bal combjában, és a patája fölött immár harmadik hónapja nagy dagadással él a szerencsétlen. Valószínű a szegény pára sosem fog teljesen rendbejönni. Minden második nap masszáskúrával, izomlazító krémekkel és egy kis terápiás sétával próbálunk rajta segíteni, mert jöttünkig igen elhanyagolták. 7) Glimmer - a 2 csikós, tanulatlan kanca, 8) Phoenix - a nemrég vásárolt volt versenyló, 9) Rio - a szintén nemrég érkezett zsiráf nagyságú versenyló: ebből a három lóból kéne nekünk jó hátaslovat faragni, ugyanis eladásra várnak. Mint kiderült, házigazdáink egyik ügyeskedése, hogy fölvásárolnak olyan lovakat potom összegért, akiket valami oknál fogva nem tudnak tartani, felhízlalják, idomítják egy kicsit, majd jóval magasabb összegért eladják. 10) Franky és 11) Brandy - a bértartott lovaink. 12) Jewel a 2 éves és 13) Stormill a 8 hónapos csikók, mindkettőjüknek Glimmer az anyja.

Hát ennyit röviden a lovainkról, meg még annyit általánosságban, hogy véget ért a Frannál megszokott szép világ, ahol a lovak aranyosak, és a legelőről jönnek hozzád üdvözölni, meg hogy a kötőfékbe dugják a fejüket. Ezeknek a lovaknak nagy része dörzsölt, zsémbes, rosszindulatú, a másik fele meg tanulatlan és / vagy elhanyagolt. A kaja az egyetlen dolog, ami motiválja őket, ha meglátnak, nem odajönnek, hanem elkerülnek, el ne tudd kapni őket, és utálják az öltöztetést. Sajnos valószínűnek tartjuk, hogy ez a valóság, és ilyen az „átlag ember" lova, csak a Frannál tapasztaltak kényeztettek el minket annyira, hogy ez most ne igazán tettszen. A következtetés viszont egyértelműen az, hogy az átgondolt, rendszeres foglalkozás meghálálja önmagát, és igenis úgyis lehet, ahogy azt Frannál láttuk.

Hogy is néz ki egy napunk a lovak körüli kötelező teendők letudásán kívül? Nos, mivel annyira sok ló van, hogy egyszerűen egy nap nem jut mindenkire időnk és figyelmünk, ezért minden másnap váltakozik a menetrend. Egy nap a „nagy lovakkal" foglalkozunk, Ottó Rio-val játszik és lovagolja, én meg Glimmer-rel vagy Phoenix-szel teszem ugyanezt. Mostanában leginkább csak Phoenix-szel, mivel Glimmerről kiderült, hogy a legkisebb, legminimálisabb kérésre is ágaskodásból és bakolásból álló dühkitörésbe tud sodródni, melyet állítólag azelőtt (előttem) sosem csinált. No itt kezdődnek a házigazdánkkal való igazi nézeteltérések, de erről majd inkább a következő bekezdésben. Szóval azóta Candy kérését követve hagyom, hogy csak ő dolgozzon a lóval, ami abból áll, amiből valószínűleg azelőtt is állt, hogy idejöttünk: a nagy semmiből. Másnap a két csikó és a sánta kis Bonnie a soros. A csikókkal foglalkozunk 5 percet az arénában, majd elvisszük őket sétálni, felfedezni a nagyvilágot. Én viszem Jewel-t, aki pont ugyanolyan színű és kiszámíthatatlan, mint az anyja, Ottó pedig Stormy-t, akit csak „kis gülüszemnek" nevezünk, mert szegény csikónak nem túl tetszetős a külleme: gülü a szeme, egér feje, pók hasa, tehénszerű foltjai és vékony lábai vannak. Bonnie-t leápoljuk, megmasszírozzuk, kötést teszünk a lábára, majd elvisszük egy nagyon rövid sétára és legelésre.

Ami Candy-t és a lovakhoz való hozzáértését érinti, az alulról sem súrolja a Frannél látott színvonalat. Sem az etetésükre, sem az egészségükre, sem a „kabátjaikra" nem fordít elég pénzt, ugyanis nincs. A lovak szerintünk nem kapnak elég kaját, ezért idegesek sokszor; ha olyan problémát észlelünk, amihez állatorvos kellene, akkor Candy csak valami hókuszpókusszal elhessegeti a kérdést, és álbajokra álmegoldásokat keres. Az általános hozzáállása az, hogy mi azért vagyunk itt, hogy mindent megcsináljunk helyette, bár ezt persze nem mondta ki, de mi másra gondolhatnánk azok után, hogy ő semmiben nem vesz részt, mi pedig mindent önállóan csinálunk? Az még csak hagyján, hogy az első nap röpke bemutatója után a második naptól segítség nélkül kevertük meg a 13 ló 13 féle kajáját 13 féle különböző bödönben, mikor még a nevüket is alig tudtuk, s azt is meg kellett jegyeznünk, melyik kabát melyik lóé... de ez még mindig a kisebb probléma, ha összevetjük a lovakkal való felügyelet nélküli munkával. Candy jellemzése a legtöbb tréningelendő lóról kimerült a : kedves, jó, mókás és hasonló szavakban, és hogy persze, hogy minden lóval rendszeresen játszik, foglalkozik. Mi mindezt naívan el is hittük, s anélkül, hogy megmutatta volna, ő hogy játszik, dolgozik a lovakkal, kezdtünk el mi foglalkozni velük, a Frantól szerzett tudásunk és a Candytők kapott előismeretek alapján. Az első benyomásunk az volt, hogy a dolgok nem úgy működnek, ahogy megszoktuk, a második hogy a lovak megijednek, és megvadulnak a feladatoktól, amik elé állítjuk őket. Teltek a napok, érlelődtek bennünk a gondolatok, és rá kellett jönnünk, hogy Candy bizony azt mondta nekünk, ami álmaiban a dolgok állása, de sajnos az igazság teljesen máshogy fest.
A lovak teljesen el vannak hanyagolva, nincsenek hozzászokva az ember közelségéhez, a munkához, a rendszerességhez. Ezt az is bizonyítja, hogy lassan két hete itt vagyunk, és Candy egyetlen egyszer sem ment ki a lovaihoz, hogy játsszon velük, vagy lovagolja őket, vagy csak hogy elmagyarázzon nekünk valamit. Egyszer ment ki terepre lovagolni, amolyan angolkisasszonyosan, és ennyi! Haragszunk rá, amiért nem az igazat mondta, mert ciki vagy nem, de az biztos, hogy megkönnyítette volna a helyzetünket. Nem támasztottunk volna nagy elvárásokat a lovakkal kapcsolatban, és így nem is vadultak volna meg a kéréseinktől. Rájöttünk, hogy sok lótól nem kérhetünk többet, mint hogy hagyja magát megfogni, sétálgasson és legeljen az emberi faj társaságában.

Ily módon Candy személyét meglehetősen képmutatónak és félrevezetőnek tartjuk. Írónő lévén könyveket írt és adott ki a lovakról, és arról, mennyire szereti őket, Natural Horsemanshipet oktat (készülj Magyarország, mert ha elég bőr van a képünkön, akkor mi is tüstént oktatókká minősítjük magunkat!) és ezt a helyi újságban lehozott cikkben hirdeti is stb. Nem értjük, hol ez a nagy szeretet, ha semmi tettrekészséggel nem párosul? Ha a lovak körüli teendőket mással végezteti, ha a lovaival foglalkozni, vagy lovagolni sosem látjuk? Mindig van valami kifogása, hogy most miért nem felel meg.

A másik dolgog, amit kifogásolunk, hogy Candy nem igazán melegszívű házigazda, és nem érti, miről szól a helpx csereprogram. Nem érezzük, hogy igazán érdekelné, kik is vagyunk, honnan jöttünk, milyen a mi kultúránk. Minden érdeklődése kimerül a feladatokban, és azt sem bánja, ha a vacsoránkat a saját szobánkban fogyasztjuk el. Mi ezzel szemben a kulturális csere hitében jöttünk hozzá, gondoltuk, sokat tudunk majd beszélgetni a lovakról, vagy Ottóval a photoshop-os alkotásokról, mivel ő ezt művészi szinten űzi. Mindenünk megvan: privát, komplett kis lakásunk, wifi internet, kaja, amit kérünk, a kocsi, ha kirándulni akarunk, csak együtt nem csinálunk semmit. Az az érzésünk, neki csak munkaerő kell, de nem akarja megfizetni, így hát itt a helpx. Így is lehet, de nem túl szimpatikus. Nem szenvedünk nála, de nem fogjuk a szívünkbe zárni, s ahelyett hogy bármi maradandót kívánnánk alkotni, arra koncentrálunk, hogyan tudunk a legtöbbet profitálni az egészből, a legtöbb tapasztalatot szerezni.

Szabad időnkben fogjuk a kocsit (egy batár nagy Toyota Land Cruiser), és nekiindulunk a környéknek. Byron Bay a terület turisztikai központja, csodás tengerparttal, bárokkal, éttermekkel. A bodyboard használatba vetéséhez még nem halmoztunk föl elég fókazsírt!
A csavargáson kívül elmehetünk tereplovagolni is. A környék, amint azt már említettem végeláthatatlan makadémia-ültetvények szövevénye, melyek közé itt-ott beékelődik egy kis tó. Kenguru nem jellemző. Nagyon élvezzük a terepet, s Rio hátán Ottó túl van az első sebesvágtáján is, és büszkén jelentem, jobban nyeregben van, mint bármikor! (Ottó beleszól: Riót úgy képzeljük el, hogy a háta nagyjából szemmagasságba esik nekem, ezért igen nagy a mozgása. De a fő gond, hogy nem képes egyenesen vágtatni, mindeig kanyarog össze vissza. A múltkor azért jól meghajtottam, és most kipróbálhattam azt, hogy milyen a vágtató lóvat még némi fenékcsapkodással hajtani, közben a „jááá-rjááááá" kiáltásokkal ösztökélni. Hát nem mondom izgalmas érzés amikor elkezd süvíteni a füled mellett a szél...)

Jövő héten felutazunk 3 napra a Gold Coastra telelni, s kipihenni hányatott sorsunkat. Már nincs egy hónap sem a hazautunkig, ez már a végső visszaszámlálás. Addig még mindenképpen jelentkezünk a nyári télből!