Jelentkezünk tehát egy újabb bejegyzéssel kenguru-földről, hogy elmeséljük nektek, milyen színpompásak is a szürke hétköznapok a farmon, ahol – mostanában – élünk.

Minden nap egy kicsit más, a közös bennük, hogy minden nap a lovakról szól! Fran a teljes  professzionális életét a hat lovának szenteli, azon szerencsés emberek egyike ő, akinek a munkája valóban az elhivatottsága, szenvedélye.

A napunk reggel 8 30 és 9 között szokott kezdődni a lovak etetésével. Hogy mindezt kellő lendülettel, széles mosollyal az arcunkon tegyük, előtte mi is kellőképpen megreggelizünk, megiszogatjuk a kávénkat, majd testi igényeinket immár letudva indulunk a terepre! A lovak a 18 acre-ös birtokon élnek, istálló, boxok nincsenek. Vannak viszont kis (kb 4m*4m) elektromos pásztorral lekerített „yard”-ok, ahova is be kell terelnünk a reggelire éhes vad lovainkat.

Ez Ottó kedvenc reggeli tevékenysége: bemenni a lovak közé és ide-oda terelni őket. Ez a reggeli karmester szerep biztos valami pasi dolog, szóval a kezdeti megosztás után ezt a melót szigorúan meg kell hagynom neki … J A lovak, lévén hogy éhesek, reggelre már ott tobzódnak a yard-ok mellett, és nyihogással meg mindenféle hörgéssel követelik a reggelit. Ottó egyenként nyitja ki a yard-ok bejáratát, s mindenhova egy lovat enged be. Az alapkoncepció, hogy a lovak maguk döntik el, ki megy melyik yard-ra, ki ki után, ki elsőnek, ki utolsónak. Ezt általában a kis ménesükön belüli hierarchia szabja meg, s mindenki tudja „hol a helye”.  Az első ló mindig Buddy, az utolsó pedig érdekes mód a hierarchiában legmagasabban álló Al. A többi 4 ló vagy békés metakommunikációval jelzi egymásnak, mi a helyzet, vagy rúgások és harapások árán. Legrosszabb esetben csak állnak, s hezitálnak, Ottó meg csak vár és vár, hogy valaki rászánja –e magát a yard elfoglalására, majd ha a türelme véget ér, ő helyezkedik a ranglétra felső fokára, s tetszése szerint becibál egy döntésképtelen lovat.  Mindeközben én kinn vagyok a nyerges-lókajás helységben, s a lovak vödreiben kotyvasztom a lóreggelit. Ezek a lovak nem kapnak szemestakarmányt, viszont esznek valami kutyakajaszerű izét, egy lisztszerű másik valamit, meg egy harmadik, apróra vágott, korpaszerű cuccot. Mindháromból megfelelő mennyiséget adagolok a vödreikbe, egy kis vízzel összekeverem, és máris oszthatjuk a toporzékoló lovaknak.

Miközben a lovak megreggeliznek, mi egy igen szofisztikált tevékenységet folytatunk: lószart szedegetünk. Hogy ez ne hangozzék holmi alantas munkának, elneveztük hát magunkat előbb junior, majd mára már „senior shit manager”-eknek. Ennek a napi kb 20 perces tevékenységnek a lényege, hogy a birtok közel eső részeiről eltakarítsuk e nemes terméket, így mégiscsak rendezettebb a látvány, eredménye pedig átlag egy taligányi citrom/ nap. Mivel ahogy már mondtam, istálló nincsen, ezért a boxtakarítást megúsztuk.

A lovak ekkora már majdnem befejezték a reggelijüket, mi pedig egyesével bemegyünk hozzájuk a yard-okra, és levetkőztetjük őket! Mert igen, a lovak a téli éjszakákat vízlepergetős „kabátokban” töltik, melyeket reggel leveszünk, este föladunk rájuk. Az éjjelek tényleg lehetnek hűvösek, eső is elő-előfordul, de a bélést azért kicsit túlzásnak tartjuk Ottóval. Otthon sokkal zordabb körülmények közt élnek lovak ridegtartásban, egészségesen. Az Ausztrál tél, meg mint tudjuk, igen enyhe.

A délelőtt, és a nap további része számos tényezőtől függ: milyen az időjárás, mit szeretnénk csinálni a lovakkal, van –e Frannak magánórája stb. A 6 ló közül ötöt lovagolunk rendszeresen: a nehéz természetű Aaladdint kizárólag Fran, a tapasztalt, nyugodt, idősödő Buddyt leginkább Ottó, a másik három fiatalkát meg Fran és én felváltva, illetve már Ottó is hébe-hóba. A lovakkal való munkára 3 lehetőségünk van: az arénában, a birtokon, illetve kinn, terepen.

A Natural Horsemanship módszerei azért forradalmiak a hagyományos lókiképzéshez képest, mert folyamatosan és következetesen figyelembe veszik a ló képességeit, igényeit, képzettségi szintjén, ösztöneit, félelmeit, s ezeket szem előtt tartva, ezeken átsegítve, erőszakmentesen igyekeznek partnert nevelni a lóból, aki szívesen dolgozik együtt az emberrel, s nem megfélemlített, betört alattvalót. S ami a legfontosabb: mindent olyan jelzésrendszerrel igyekszik a lónak kommunikálni, ami számára érthető, mert egymás közt is ilyen jelzésekkel kommunikálnak. Nem szeretnék részletekbe menni, hisz ez itt nem a wikipedia Natural Horsemanship című cikke, és azt is tudom, nem mindenki olyan lófüggő, mint én. Igyekszem ezért csak annyit áradozni, ami felfedi, mit is csinálunk itt, és ez miért is különleges és más.

Tegyük fel tehát, hogy reggel van, s megyünk fel az arénába. Mindannyian fogtunk magunknak egy-egy lovat, az lekeféltük, felnyergeltük, attól függően, hogy akarunk –e lovagolni, és elindultunk fölfelé. A lovakkal általában először a földről dolgozunk kb 20-30 percet, és csak utána lovagolunk, előfordulhat az is, hogy nem is lovagolunk, vagy akár csak lovagolunk. A földről rengeteg olyan dolgot lehet megtanítani a lónak, ami a későbbi nyeregből történő munkát megkönnyítni. Ilyen például a nyomásra való engedés, előre-hátra-oldalra lépések, fordulatok, furcsa tárgyakra való nyugodt reakció (pattogó labdák, repülő nejlonzacskók és egyéb lóevő szörnyek…) ügetés és vágta egyensúlyban stb… Ezeket mindenféle játékos feladatokon keresztül tesszük, s igyekszünk minél érdekesebbek lenni, hogy ne unja a dolgot a szegény ló, s nem csak körbe-körbe hajtjuk futószáron kifáradásig.

Mikor a játékokkal végeztünk, s azt látjuk, a lovunk nyugodt, engedelmes és együttműködő, akkor kezdünk lovagolni. A lovaglás nagyon hasonló ahhoz, ami otthon zajlik egy arénában, úgyhogy azt nem is részletezem.

Ha szeretnénk egy kicsit kikapcsolni a lovainkat az arénában bezárva történő munka után, akkor elmegyünk egy mini tereplovaglásra a birtokon. A birtok nagy, van rajta egy kis patakocska, erdőrész és legelő is, de nem hatalmas és végeláthatatlan, emberi lábbal egy jó kis délutáni séta, lovakkal kb 20 percet tudunk föl le mászkálni.

A lovakkal való munkánk legélvezetesebb része egyértelműen a tereplovaglás. Meglepő módon a hatalmas Ausztráliában nem is olyan egyszerű lóval nekiindulni. A mi környékünkön birtok követ birtokot, és minden magánkézben van, ezért itt helyben nem is tudunk tereplovagolni. Van viszont 10 perc kocsiútra tőlünk egy nemzeti park, ahol remek  lehetőségek vannak. Felrakjuk tehát a lovakat a lószállítóra, és úgy megyünk el a parkig, ott leparkolunk, felnyergelünk és már indulhatunk is kenguru meg bokornézőbe, mert itt az erdő az nem erdő, az „bush”. Az első 4 hétben, míg Ottó lelkesen tanult lovagolni az aréna biztos keretei közt Buddy hátán, csak mi jártunk terepre Frannal kettesben, Ottó pedig addig leginkább Fran új honlapjával foglalkozott. Mindannyiunk meglepetésére Ottó olyan kirívóan magabiztos fejlődést mutatott, hogy már több mint egy hete ő is jön velünk a vadonba, Fran úgy látta, eljött az idő. Nem is tévedett, mert Ottó remekül lovagolja Ty-tini-lovat terepen, megmásznak bármilyen sziklás emelkedőt, és hosszú utakon vágtáznak együtt! Az elmúlt 10 hónapban sokszor kezdtünk úgy mondatot, hogy „egy éve nem gondoltam volna, hogy…”. Hát, nemhogy egy éve, de 2 hónapja sem gondoltuk volna, hogy Ottó nemsokára az ausztrál vadonban fog tereplovagolni!!!

Terepre a 3 fiatal lovat visszük, Fran pedig általában Aaladdint. Ő és Aaladdin a biztos pont, mert már tapasztalt páros terepen, és nem ijednek meg semmilyen habzó szájú kengurutól, goromba hangyászsüntől, s egyéb lóevő szörnytől. Ottó Ty-on lovagol, mert bár Ty még tini, de őt sem lehet kihozni a sodrából, inkább lustaságra hajlamos, mint az elszaladásra. Nekem meg marad a másik két tini: Ariel és Cavalier, akik mindketten rohamosan fejlődnek terepen, kicsit ijedős természetűek, de ezt kompenzálják lelkesedésükkel és menőkedvükkel. A tereplovaglás csodás kikapcsolódás mind ló, mind lovas számára,  ezért ha az időnk és az időjárás engedi, igyekszünk minél többet menni.

Mint már mondtam, minden nap egy kicsit más a menetrend. Igazából igyekszünk mindenben flexibilisek lenni, főleg a szeszélyes téli időjárás miatt. Vannak napok, amikor hét ágra süt a nap, s több mint 20 fok is van, ilyenkor általában reggel és délután is lovazunk, más napokon esik, vagy épp szélvihar van, és alig tudunk valamibe belefogni (Sajnos télen elég gyakori az eső, ami megkeseríti a lovakkal való munkát, ugyanis mind az aréna, mind a terep csúszós sármezővé válik, ilyenkor limitáltak a lehetőségeink, s  nagyon óvatosnak kell lennünk).

Elvileg 4 órát segítünk egy nap, ami egyes napokon lehet 6 óra, más napokon csak 2. Ebből egyáltalán nem csinálunk  sem mi, sem Fran problémát, abszolút lelkesen tesszük a dolgunkat, hiszen a munkánk szinte minden perce tanulás is egyben!

A napunk 4 és 5 óra közt ér véget, amikor is kirakunk egy bála szénát a lovaknak, s „felöltöztetjük” őket. Télen a nap kb 5-5 30 kor megy le.

A reggelit és az ebédet magunk oldjuk meg a karaván kis konyhájában és az étkezőjében. Túl vagyunk már a meghökkenésen, hogy a konzerves paradicsomos spagettit pirítósra teszik, valamint hogy horrorisztikus élesztő-kivonat krémmel (vegemite) kenik a reggeli pirítóst, nutella helyett… Kb 10 naponta bemegyünk Frannal közösen Raymond Terrace-ra nagybevásárolni, és beszerzünk magunknak minden élelmet, amit szükségesnek ítélünk. Nem is kell mondjam, hogy Bali után a bevásárlólista elején mindig a sajtok, joghurtok, vaj, méz, sonkák, baconok, és egyéb finomságok szerepelnek. Rizst kb 3 szor ettünk az elmúlt több mint 1 hónapban. A vacsoránkat a családdal közösen töltjük el. Fran már az elején kikötötte, hogy ő nem nagy szakács, de eddig még mindenki túlélte a kajáját. A vacsora mindig valami hús/hal, zöldséges körettel. Mivel elég egyszerű kajákról van szó, eddig nem nagyon fogott még mellé Fran. Kedvenceink a sütőtök és az édeskrumplis köretek. Az tény, hogy a vacsorák igen könnyűek és abszolút fűszermentesek szoktak lenni, úgyhogy mindent sózni, borsozni szoktunk, s Ottó általában lefekvés előtt még egyszer vacsorázik a lakókocsiban. A hűvös idő igencsak meghozta az étvágyunkat!

Hetente egyszer kétszer Fran átengedi nekem a konyhai terepet, és én alkotok. Ezt általában mindenki nagyra értékeli, mert végre ínycsiklandó, tápláló, fűszeres magyar ételek kerülnek az asztalra, s valljuk be, főleg a férfiak erre vágynak, nem pedig zsírszegény csirkemellre brokkolival. Volt már pörkölt, gulyás, töltött paprika, túrós és rakott palacsinta, madártej, tejberizs, nudli, és tervben van még egy pár finomság az elkövetkező napokra. A gulyás nagy sláger lett, ezért Fran gyorsan meg is tanulta a recept kivitelezését, és nemrég már ő egyedül főzött ránk gulyást. Azt leszámítva, hogy nagyon alulsózta (ez nem csoda, mert általában semmit nem sóz meg), eltalálta az ízeket és az arányokat! Egyetlen szépséghibája tán az volt, hogy vajas kenyeret ettek hozzá…

A mindennapok rutinján túl történt egy-két nem mindennapi esemény is a farmon, ahol élünk. Ilyen volt például az a 2 nap, amikor is a garázsunk lófogorvosi rendelővé változott. Elátogatott hozzánk ugyanis Zoe, a professzinális lófogorvos, szexi cowgirl, és gyakorló édesanya egyben. Zoe édesapja lófogorvos-akadémiát vezet, így lépett ő is a lófogorvoslás mezejére, mindeközben edzi a saját lovait, rodeo versenyszámokban indul, és neveli másfél éves kisfiát. Ez az izgalmas és elfoglalt hölgy eljött hozzánk 2 napra, hogy megcsinálja a bejelentkezett vagy 20 ló fogait.

A kliensek Fran ügyfelei közül kerülnek ki, s egy évben egyszer mennek kontrollra a lópajtások. Az idősebbek leginkább csak fogigazítást kapnak, a fiataloknak van tejfoghúzás meg egyéb finomságok. Természetesen mindez erősen benyugtatózott állapotban. Látván az érdeklődésünket Zoe lehetőséget adott nekünk némi tapasztalatszerzésre: így történt, hogy szegény bekábult lovacskáinknak könyékig bedugtuk a szájukba a karunkat, végigtapogatván a fogakat, szájpadlást és a hatalmas, vergődő nyelvet, hogy össze tudjuk hasonlítani a fogak előtte és utána érzetét. Nagyon furcsa érzés volt könyékig egy ló szájában túrni!

Egy másik nap Aaladdinhoz kellett állatorvost hívni, ugyanis nem ette meg a reggelijét, és 40 fokos láza volt. Iszonyú bélhangjai végett a doktor bácsi pár liter paraffin olajat nyomott le a gyomrába az orrán keresztül, de csak miután könyékig felnyúlt szegény ló hátsójába…Ez  az egész jelenet kicsit sokkolt minket, annál is inkább, hogy annyi nyugtatót adott a lónak, hogy remegett a lába a szegény párának.

Egy harmadik nap a lovak körmölésére került sor. Nem lehet unatkozni ezekkel az állatokkal, mindig van valami teendő, valami program, amit biztosítanak nekünk!

Bali után csak gyönyörködni tudunk a vidéki Ausztráliában, s a város nyüzsgésében csak ritkán van részünk. A szabadnapokkal is teljesen flexibilisek vagyunk, így leginkább akkor hagyjuk el a farmunkat, ha Frannak éppen dolga van valahol. Így történt, hogy másodszor is elkirándultunk Sydneybe egy napra, a newcastle-i 3 napos városnézésünket pedig akkor ejtettük meg, amikor Fran elutazott egy szintén 3 napos kurzust tartani. Mint már előre tudtuk a kurzus időpontját, volt időnk felkészülni Newcastle-re, hogy hogyan és mit is szeretnénk. Még Balin beregisztráltunk a www.couchsurfing.org-ra, ahol –amint azt biztosan sokan tudjátok – olyan emberekkel vehetjük fel a kapcsolatot, akik szállást kínálnak egy-két éjszakára, vagy szívesen körbevinnének egy adott városban. Így találtunk rá a newcastle-i Mattre, akinél ezt a 3 napot töltöttük.

Mint első couchsurfinges, bevállalós élmény, nagyon pozitív volt! Matt egy 30 év körüli fiú, aki rengeteget utazott Európában (kis hazánkban is járt), rendkívül jól informált a világ dolgaiban, széles látókörű, szívélyes házigazda. Sokat beszélgettünk az utazásainkról, készített nekünk ausztrál reggelit, körbevitt minket kocsival a városban, mi meg minden nap keríttetünk valami közös vacsorát. A nappaliban aludtunk a kanapék párnáiból kirakott ágyunkon, hálózsákban, s mintha így rendeltetett volna, velünk szemben egy kinagyított Lánchíd fotó emlékeztetett minket identitásunkra, s Matt budapesti utazására!

Napközben Newcastle-t jártuk, keresztül kasul. Newcastle egy remek kis város, csodálatos fekvéssel, gyönyörű házakkal, tisztasággal, nyugalommal. Pár óra alatt gyalog is bejárhatjuk a város egyik felét határoló, egymás után sorakozó gyönyörű strandokat, a város közepén húzódó folyópartig. A strandok mind egy-egy kis öböl, ahol még télen is élet van: szörfösök és bodyboardosok a vízben, vízimentők a toronyban, pihenő családok a büfében, kutyasétáltatók és napozók a parton. Az egyes öblöket látványos sziklaképződmények határolják. A folyópart mentén sorakoznak a hangulatos éttermek, kávézók, s ott található a csak big dicknek becézett kilátótorony is.

Newcastle városias, de mégis nagyon nyugodt, tiszta, és gyönyörű fekvéséből adódóan igen alkalmas a „kirándulásokra”. Jó látni, hogy a város lakosságát is inspirálja a hely, s szívesen szörföznek, úsznak, sétálnak, futnak, bicikliznek. Nagyon élveztük az ott töltött 3 napot, s azt gondoljuk, Newcastle autentikus ízelítőt adott a laza, vidám ausztrál életvitelből!

Miközben még javában élvezzük a farmot, ahol élünk, és készülünk a téli, 2 hétvégés Natural Horsemanship kurzusra, ami itt lesz nálunk, már előre is gondolkodunk, és azt is tudjuk, hogy július 21-e lesz a nap, amikor búcsút veszünk majd ettől a remek helytől, s újból más felé vesszük az irányt!

Remélem, addig még tudunk jelentkezni.

Élvezzétek a nyarat, mi meg fagyoskodunk tovább a kengurukkal :o)