Sydneyben rengeteget lófráltunk, és jól el is fáradtunk. Egyik utolsó feladatunk a buszpályaudvar megkeresése volt, amely mint utóbb kiderült, tényleg csak egy köpésre volt a hostelünktől. Este hatkor indult a buszunk, amire még Balin megvettük a jegyet interneten keresztül. Bedobáltuk a cuccunkat, és már vettük is az irányt északnak. Sofőrünk egy szikár, feltehetőleg angol leszármazott, jellegzetes humorával közölte az utazókkal, hogy piálni, dohányozni és fingani tilos, budi hátul, hányni meg a zacskóba lehet. Sajnos már sötétedett, így nem láttunk túl sokat a tájból, viszont élveztük a szinte üres busz tágasságát. A sofőr egy eszményi lovas filmet tett be az utasok szórakoztatására, s mi izgalommal vegyített örömmel reméltük, hogy a mi élményeink is ehhez hasonlóak lesznek. Raymond Terrace megállója az árok partjára leszúrt karóból és egy aluminiumbódéból áll. A három órányi buszozás után ott álltunk a fagyos ausztrál sötétségben, az út szélén. Kicsit el is szontyolódtunk, de kesergélésre egy percünk sem volt, mert hatalmas mosollyal elénk toppant Fran, és pillanatokon belül odakanyarodott Mel is a busznyi négykerékmeghajtásúval. Bepakoltunk, és befészkelődtünk a hátsó ülésre. Már az első benyomásunk is az volt, hogy rendes, kedves emberekhez érkezünk. Az út során ismerkedtünk egymás akcentusával, legfőképp próbáltuk megérteni Melt, aki oly módon harapja el a szavakat, hogy Fran később bevallotta: sokszor ő sem érti a saját férjét. Az alig húsz perces út során kiderült, Ausztrália útjai sem jobbak mint kis hazánkéi, és hogy vár minket 6 ló, 2 kutya, és a lányuk, Emma.

Pár szót házigazdáinkról és a háziállatokról:

Fran: Hatalmas kedvességgel, empátiával, és diplomáciai érzékkel megáldott háziasszony, igazi lóimádó és üzletasszony. 30 éve foglalkozik lovakkal, kezdetben versenyszerűen díjlovagolt, majd egy sajnálatos gerincprobléma az oktatás és lótartás felé vezette az útját. Nem született lovas családba, és gyermekkorában évekig hajnali 4-re járt istállóba dolgozni, hogy bekerülhessen a lovas társadalomba, s eltarthassa a saját lovát. Specialitása, hogy lovai trenírozása és az oktatás terén is ma már kizárólag a Natural Horsemanship elveit követi, így lovainak és tanulóinak igazán jó dolga van. Többször több hetet töltött az USA-ban, és tanult személyesen Pat Parellitől.
Mel: eredetileg karosszérialakatos, most sofőrként vezeti teherautóját, amellyel konténereket szállít. Barátságos, jólelkű ember, fő hobbija az autórestaurálás, amelynek ékes bizonyítékait fotóalbumában meg is csodálhatjuk. Garázsában éppen egy Holden (Európában Opel) születik újjá, amelynek 6 hengere és 3 karburátora éhesen várja a benzint. Fran nagy bánatára nem lovagol, de hát érthető is, hiszen egy ló sosem több, mint egy lóerős. :)
Emma: Házigazdáink 18 éves kicsi lánykája, aki még javában tanul. Nagy szívfájdalma, hogy barátja beállt katonának, és éppen Ausztrália valamelyik távoli csücskében kapja kiképzését. Ő ugyan lovagol, de nem örökölte édesanyja elhivatottságát, így csak ímmel-ámmal pattan nyeregbe. Fő jellegzetessége még, hogy félénk, és nem szeret rendet rakni... majd kinövi. :o)

Vérebek: Harley, a kis tini nyakigláb borjú, és Prince, az öreg keverék. Mindketten játékosak, és igen barátságosak. Harley szeret mindenkit összeugrálni, és mivel hatalmas jószág, bemutatkozásként felrakta a sáros mellső lábait a nyakamba. Harley mellesleg teljes identitászavarban szenved, s néha nemigen tudja eldönteni, hogy ő tulajdonképpen ember, kutya, ló, vagy madár; illetve hogy fiú -e vagy lány. Állandó látogatónk még a kis Daisy, aki a szomszéd farmhoz tartozik, de amint a családja elmegy dolgozni, egyből átjön hozzánk, hisz nálunk mindig történik valami! Nem szeret lekésni a reggeli lóetetésről, mert csodák-csodája, mind ő, mind Harley szeretik a lókaját. Csöppnyi mérete ellenére ez a kis élelmes, harcias kutya rendre utasítja a lovakat, akik nem szeretnék megosztani vele a reggelijüket.

Paripák:
Al: Egy 27 éves herélt ló. Rajta kezdett versenyezni annak idején Fran. Ma már csak nyugdíjas éveit tengeti, és fő feladatának érzi a többi ló rúgdosását, harapdálását, na és persze az evést. Mondhatni egy zsémbes öreg fazon.
Buddy: Fran magasan képzett, 17 éves heréltje, akin szintén versenyzett annak idején. Ha sikerül felkelteni az érdeklődését, akkor rengeteg dolgot meg tud csinálni (most nem házimunkára gondolok), de láthatóan unja már a sok gügyeséget. Én (Ottó) szoktam rajta lovagolni, és mára már egész jól kijövünk. Ez a nyugodt ló bemutatkozásként egy kisebb akadályt ugrott velem, mindegy letesztelvén, mennyire is érzem magam nyeregben!?
Ariel: Az egyetlen lány a lovak között, a 3 éves, tininek számító Ariel. Fran születése pillanatától vele van, s mint a jó "imprinting" eredménye, Ariel imádja az embereket, kíváncsi, bájos és lelkes... egészen odáig, amíg ügetnie nem kell, mert akkor rémesen dobálja a fejét minden létező irányba, s képtelen egyenes vonalon haladni... az okát jelenleg is kutatjuk.
Aaladdin: Ő Frannak jelenleg "a ló". Aaladdint 1, azaz egy dollárért vette meg, ugyanis a tulaj teljesen lemondott arról, hogy valaha is lovagolható lesz. Nem egyszer állította Frant is röppályára, de 2 év kitartó munka után a most 5 éves Aaladdin nyugodt, kiegyensúlyozott társa lett Frannak. Mellesleg ő Ariel apja, aki az apai örömöknek már heréltként nézett elébe...
Cavalier és Ty: Két 3 éves szertelen tini, akik jó úton haladnak a magasabb képzettségi szint felé. Fran nagy reményeket fűz hozzájuk, mint jövőbeli oktatólovak, mert mindketten nyugodt, kedves természetűek.

Egyéb:
Zöld levelibéka a retyóban: Az egyik wc-csészében a perem alatt él egy zöld levelibéka. Az a tipikus National Geografic-os élénkzöld béka, nagy narancssárga szemekkel.

Rengeteg madár: A fő attrakció, hogy háromféle kakadufaj is rendszeresen a házunk mellett csemegézik a Mel által kirakott madárkajából. Vannak hatalmas fehér-sárga kakaduk, kisebb rózsaszín-szürkék, és a legkisebb, szivárványszínű madarak.

...Lassan tehát elhagytuk a városias környezetet és egyre alacsonyabb rangú utakon jutottunk el végül Franékhoz. Amikor bekanyarodtunk a házhoz, egyből láttuk, hogy egy tipikus, földszintes, nagy faház vár minket. Illetve egészen konkrétan minket a ház melletti lakókocsi várt. Első benyomásként rémisztő gondolatok keringtek a fejemben, de hát már nincs visszaút, ha lúd, legyen kövér! Később teljesen felül kellett írnom minden előzetes negatív előítéletem, mert ugyan lehet, hogy lakókocsi, de csöppet sem kényelmetlen. Egy 8 méter hosszú kocsi, franciaággyal, étkezővel, konyhával, nagyképernyős TV-vel, mikroval, hűtővel stb. Hiányossága, hogy a vizes dolgokért a házba kell menni, a másik, hogy nincs túl meleg.

Később rá kellett jönnünk, hogy a házban sincs melegebb, és hogy még a városi házakban sem építenek be fűtést a lakásokba. Amikor beléptünk a kocsinkba az asztalon kenyér, tej, tojás, cornflakes és hasonló régenlátott dolgok vártak minket, meg az ágy is, ami már nagyon hívogatott. Felkapcsoltuk a fűtőtestünket maxra, magunkra húztuk a takarót, és már aludtunk is. Ez a nap sem volt egy sétagalopp. Nagyon vártuk a másnapot, kíváncsiak voltunk milyen táj vesz minket körül. Ami mámorító volt, az a nyugalom, és a friss levegő.

Na de hogy el ne aludjunk, felmerül a kérdés: Hogy is van az, hogy Balin felszállunk a gépre, és röviddel utána meg vár minket Ausztráliában egy család? Minden ott kezdődött, hogy ha már itt vagyunk (Balin), akár tovább is állhatnánk. Részemről szóba jött az Antarktisz, aztán különböző ösztöndíjak különböző környező országokban... Végül leszálltunk a realitások mezejére, és rájöttünk, hogy úgy kell megoldanunk a kirándulást, hogy az ne kerüljön sok pénzbe! Édesapám mondta egyszer, hogy pénzért mindenki tud vásárolni, oldd meg anélkül! Bankot nem akartunk rabolni, maradt tehát egy kézenfekvő megoldás, amelyről már sokat hallottunk, olvastunk: az önkénteskedés. Első ötlet, hogy a Galapagosz-szigeteken szerencsétlenül járt óriásteknősöket akarunk visszaforgatni, majd a felfordultság poszttraumatikus stresszét kezelni. Mivel sajnos az orrunk előtt betöltötték ezt a posztott, így másfelé kellett nézelődnünk. A fő kérdés, hogy mire is keresnek általában önkénteseket? Nos nem arra, hogy mondjuk Sydney múzeumait, és bárjait, valamint luxuséttermeit járd végig velem, fizetem a költségeidet cserébe, hanem mondjuk építs iskolát afrikában és fizesd a költségeidet, vagy fizess jó sok lóvét és cserébe mentheted a bálnákat, vagy valamilyen farmon találsz munkát kosztért és szállásért cserébe. Ez utóbbi tűnt a legszimpatikusabbnak. Egy farmon vagy mezőgazdasági munkát végezhetsz, vagy pl Ausztráliában krokodilokat etethetsz, ha mázlis vagy, nem saját magaddal, vagy foglalkozhatsz mondjuk lovakkal. A gondolatmenet ezen pontján beteljesült a végzet, mert Zsuzsi kidobta a horgonyt, és rögzítette a látómezőt: Olyan helyet választunk, ahol lovak mellé keresnek önkénteseket, minimum a kaja és a szállás, és így lehetőségünk lesz lovagolni is! Na tehát már sínen vagyunk, mert tudjuk mi a cél! De akkor most hova is? A déli félteke "közeli" lehetőségeit figyelembe véve lehet Új-Zéland, aztán Tasmánia, és végül akár a kontinentális Ausztrália is szóbajött. Mivel már tudtuk, mit keresünk, a Google-ban hamarosan rátaláltunk több olyan szervezetre is, amelyek azzal foglalkoznak, hogy a Host-okat és a Volunteer-eket összehozzák. Van, ahol be kell fizetni egy adag lóvét, és cserébe akklimatizálódhatsz egy hétig strandokon, meg zsebpénzt is kapsz stb. Ez leginkább annak éri meg, aki egy évre megy, úgynevezett working holiday vízummal. Végül rátaláltunk egy jól használható szájtra, a Helpx-re. Beírtuk a keresőjébe, hogy "horse" és dőltek a hirdetések. Nem sokat tanakodtunk, befizettük a 20 Eurós regisztrációs díjat, és megcéloztuk Új-Zélandot (ha már az Antarktisz halott ügy). Találtunk egy-két helyet, de végül mégiscsak Ausztráliában sikerült olyanokkal felvenni a kapcsolatot, akik szimpatikusak és fogadóképesek voltak. S innen már ismeritek: Fran nemsokkal később tárt karokkal várt minket Raymond Terrace-on, és bónuszként beteljesült Zsuzsi legféltettebb álma is: vagyis nemcsak hogy lovagolhat kedvére, de ráadásul egy intenzív Natural Horsemanship kiképzést is kapunk, aminek a végén még vizsgázni is fogunk!

Fran és Buddy ló jóvoltából én is nap mint nap lovagolok, s Buddy első akarályugró magánakciója után mára már ura vagyok a helyzetnek.

Két hét lépés-ügetés után már túlvagyok az első vágtaleckéimen is! Szóval esélyes vagyok egy kezdő vizsgára és oklevélre. Pontosan nem terveztük meg, meddig is maradunk majd Franéknál, de lévén hogy remek emberekről, pompás helyről, számunkra izgalmas tevékenységről, rengeteg tanulási lehetőségről van szó, biztosan maradunk még 2-3 hetet. Mivel nem csak arról van szó, hogy gazokat húzgálunk, gyümölcsöt szüretelünk, vagy falat vakolunk, hanem egy tanulási folyamatba csöppentünk bele, mind a mi, mind a fiatal lovak, szeretnénk hagyni kifutni ezt egy kicsit, és lépni egy szintet, magunkra szedni egy magabiztos tudást, mielőtt elindulunk északnak.

Kedves olvasóink! Sokat késlekedtünk ezzel a bejegyzéssel, s annyi minden van még, amiről nem is szóltunk! Például hogy hogyan is telik egy napunk a farmon, ahol élünk? Mit csinálunk a szabadidőnkben? Azt hiszem a newcastle-i kirándulás részleteit is elnapoljuk, s maradjon egyenlőre titok az is, mi kerül a pirítósra, s hogy hogyan lett Franból magyar háziasszony!

Addig is pillantsatok rá a következő szájtra, amelyet én készítettem Fran számára:

www.hunternaturalhorsemanship.com