Az egy éves közös élményt az utóbbi időben leginkább csak beszélgetéseink, álmodozásaink, tervezgetéseink, olvasmányaink és közös nosztalgiázásunk éltette, így épp ideje volt már annak, hogy újra közösséget alkothassunk, ha csak pár óra erejére is, hasonló érdeklődésű honfitársainkkal, s persze számos indonéz testvérünkkel.

Szinte mi érkeztünk elsőnek a nagykövetségre, szűk negyed órával a meghirdetett kezdési időpont előtt... S innentől kezdve minden olyan „indonézesen” zajlott, hogy rögvest újra mindennapjaink részének érezhettük a kezdetben kissé feszélyező helyzetet. Mosolygós, csadoros indonéz hölgyek sétálgattak fel alá virágokkal s étkekkel, miközben egy magyar slágerrel tesztelték a hangosítást, s becsorogtak a kilencvenes évektől a mai napig az ex-ösztöndíjasok is. Sokan régi ismerősként üdvözölték egymást, és az indonéz nyelvet is jól beszélik a mai napig. Mi is szóba elegyedtünk sorstársainkkal, s megtudtuk, hogy kinek indonéz házastársa van, ki helyi hangszereken tanult és gyakorol a mai napig, ki indonéz teaházba jár, ki pedig ösztöndíjas évei óta is többször is bebarangolta a világnak szóban forgó részét, s épp véletlenül rajta volt a nagykövetség levelezőlistáján.

A bájosan kaotikus gyülekezést egy a program szerinti fél órás csúszással aztán a cremónia követte, ahol vegyesen angolul-indonézül-magyarul mentek a dolgok. Felszólalt a kultúrális attasé, a volt ösztöndíjas diákok képviselője, majd maga az új nagykövet is. Egy sokat próbált slide-soron át mutatta be a szigetvilágot, s annak földrajzi-természeti adottságaiból s stratégiai helyzetéből kindulva politikai-gazdasági vízekre evezett, s az ország jövőbeli perspektíváiról beszélt. Szó volt még a budapesti nagykövetség 2011-es programjáról, új lehetőségeiről, terveiről (többek között pl a weblapuk megújításáról is).

A felszólalásokat két volt ösztöndíjas hangszeres bemutatója zárta, mely mindannyiunkál nagy sikert aratott, s kellően hangulatba hozott minket a rákövetkező közös falatozáshoz!

De mielőtt még korgó gyomrunkat az indonéz konyha remekeivel kényeztethettük volna, összeálltunk mindannyian az elengedhetetlen, közös fotózásra. Ha esetleg hozzájutnánk az ott készült képekhez, mindenképpen közzé tesszük őket!

Az ebéd izlelőbimbó-gyönyörködtető, s koordinátáinkhoz képest meglepően autentikus volt!

Kezdtük az elmaradhatatlan bakso-levessel, melyben a ruganyos húsgolyók, a roppanósra sütött töltött tészta-levesbetét, s a (szerintünk ízfokozóval még intenzívebbé tett) lé a legjobb indonéz lima-kaki árusok portékájával vetekedett. Bocsánat hogy megjegyzem, de Ottó úrfink úgy fogyasztott, mintha legalábbis éhezne mellettem, míg én konszolidált, kapcsolatépítő csipegetést folytattam. J (na jó ezt osszátok, meg szorozzátok, ahogy tetszik J) Majd a folytatásban az „egy kis ez - egy kis az”, avagy a változatosság gyönyörködtet elvet követve élveztük a felszolgált kis ez-azokat: a mogyorószószos szatékat, és egyéb, zsírban kisült zöldséges, rákos, tojásos finomságokat, az elmaradhatatlan rizzsel, mely aznap péppé főzőtt, fasírt szerű formában került az asztalra. A csili és szójaszósz említése evidencia számba megy. Hát ennél nagyobb örömöt talán már csak egy ízkavalkádos keleti desszert okozhatott volna, főleg nekem, aki tudvalevőleg nagy rajongója lettem az ezerféle indonéz édességnek. De sajnos egy finomra sikerült, de átlagos piskótakosárka volt csak a kávénk kísérője, bár az előzetes gasztronómiai élvezeteket mindennapiságával csöppet sem feledtette!

Megragadtuk tehát az alkalmat a közös emlékezésre, s következő nosztalgiaesténkre az alábbi helyek valamelyikét célozzuk majd meg, mert bár itt vannak, mégsem jártunk még feléjük:

Kretek Teaház

Szumátra Indonéz Büfé